Június 30. és júlis 7. között zajlik a Budapest Pride 2013 rendezvénysorozat. Az Átlátszó Oktatás ezen a héten több posztban is foglalkozik az LMBTQ emberek (tanárok, diákok, hallgatók) helyzetével a magyar oktatásban. Elsőként Krasznahorkai Emma, aktivista, gimnazista, Pride szervező írása.
Az előző részek tartalmából
1. Az espell, a Prezi és a Google nyitottakvagyunk.hu címmel kezdeményezét indítottak a nyitottság fontosságának reklámozásáért. Az Átlátszó Oktatás is csatlakozott.
2. A múlt héten az Egyesült Államok két LMBTQ ügyben is 5-4 arányban döntött: alkotmányellesnek találta jogkorlátozozó DOMA-t és be sem fogadta a szintén melegházasság-ellenes Prop 8-at. Az amerikai kormányzat üdvözölte döntést.
,,A suli leszbije"
Amikor az ember eléri a kamaszkort, rettenetesen vágyik arra – kimondva vagy kimondatlanul –, hogy befogadja őt egy közösség. Ehhez meg kell tanulnia alkalmazkodni. Persze mindenhol vannak olyan fura egyedek, akik inkább elkülönülnének a többiektől, a legjobb védekezés a támadás elv határozza meg a viselkedésüket. Felismerik, hogy nem tudnák olyan módon alárendelni magukat a közösség diktálta szabályoknak és elvárásoknak, ami megfelelő lenne, így előnyt próbálnak faragni abból, hogy más értékrendet képviselnek. És vannak azok, akik úgy gondolják, nincs más lehetőségük, csak vállalni magukat. Én az AKG-ba járok, jó hely, jó pedagógiai programmal, jó tanárokkal. Hogy a diákság milyen, azt mindenki maga döntse el. Azonban érdekes tapasztalataim vannak arról, milyen is, amikor te vagy a suli leszbije.
,,A szalagavatómon a barátnőmmel fogok táncolni"
Én tökéletesen nyíltan vállalom, hogy javarészt ebbe a kategóriába tartozom (egyébként demiszexuális homoromantikus vagyok, ennek az a lényege, hogy csak erős érzelmi kapocs után képes az ember szexuális kontaktusba lépni a másik emberrel. A homoromantikus pedig csak annyi, hogy azonos nemű ember az, aki iránt szerelmet tudok érezni). Elsősorban azért, mert nekem nem kellett végigjárnom az ezzel járó problémákat. Magamat is nagyon könnyen elfogadtam, igazából sosem volt problémám LMBTQ embernek lenni; a családom is támogat, tulajdonképpen senkitől nem kaptam negatív visszajelzést ezzel kapcsolatban. Nyilván erre az is rásegített, hogy egy olyan iskolába járok, ahol nem igazán érdeklődtek irántam a diáktársaim, meg egyébként sem volt abból probléma, hogy én kihez is vonzódom. A szalagavatómon a barátnőmmel fogok táncolni. Az, hogy voltak pillanatok, amikor meglepetten tapasztaltam a nem nyílt homofóbiát, az egészen más kérdés. Mert igenis benne van az emberekben az, hogy ha valaki „nem stimmel”, akkor automatikusan kapcsolnak hozzá egyéb negatív tulajdonságokat is. Ez pedig már a generációm problémája. Nem kívánnak utánaolvasni a dolgoknak, legalábbis csak nagyon kis része érdeklődik azok iránt a dolgok iránt, amely szükséges ahhoz, hogy elfogadóak, toleránsak legyenek. Az, hogy egy leszbikus jár az évfolyamra, csak másodrangú jelzőként szerepelt a nevem mellett. Sosem csináltam titkot ebből, de jó ideig nem is vállaltam abszolút nyíltan. Ha valaki megkérdezte, elmondtam neki, és tekintve, hogy az iskolában körülbelül ötszázan vagyunk, az évfolyamok között sok barátság alakult ki, igazán hamar megtudta mindenki. De nem igazán foglalkoztak vele.
,,Benne van az elutasítás"
Az egyik legszórakoztatóbb és legérthetetlenebb történet, amikor az egyik srác az aulában utánamkiabálta, hogy „Emma, te tényleg leszbi vagy?”. Nem hiszem, hogy erre értelmesen lehetett volna reagálni. Csak csöndben válaszoltam neki, hogy igen, és mentem tovább. De utána elgondolkoztam azon, hogy miért is így oldotta meg a kérdést. Provokálni akart esetleg? Megsérteni? Nem hiszem, hogy a leszbikus jelző egy sértés. De miért akarhatott megsérteni? Fél, zavarban volt, nem tudta kezelni, ami érthető. Persze mindezt nem nyíltan és ennyire direkt módon, inkább kíváncsi volt, engem is zavarba akart hozni. Viszont megsémített az, hogy tudja, mit kéne csinálnia: elfogadnia, nem foglalkoznia vele többet, és mégsem képes rá, hiszen benne van az elutasítás (még akkor is, ha otthon amúgy leszbipornóra veri a farkát).
,,Egyszerre jelenik meg a homofóbia és a szexizmus"
Úgy gondolom, hogy ez teljesen természetes dolog, és az, ha valaki nem lát példát arra, hogy létezik ilyen is, nincsen a szűkebb-tágabb környezetében LMBTQ ember, akkor sosem fogja levetkőzni és elhagyni az előítéleteit, esetleg elfogadni saját magát. Egyszerűen már dacból is vállaltam, hiszen nem merítem ki a leszbikus sztereotípiát, ami a fejükben él: rövid hajú, fiús, foci iránt érdeklődő, reál beállítódású stb. Nagyon ijesztő az, hogy a szexizmus mennyire kihat a melegek vagy transz emberek elfogadására. Egyszerű példa: ha fiú lennék, és úgy vállalnám a melegségemet, akkor valószínűleg nem nagyon lennének pasi haverjaim, mert a férfiaknál kialakult valami kettős mérce, hogy a leszbik okék, de „fiúbuzikat”,na ne, azt ne. Hogy ennek milyen pszichológiai magyarázata van, feltételezem, hogy rengeteg tanulmány íródott róla, én nem tudom rá a teljesen helytálló választ. Az a tény, hogy a „buzi” szó egy sértés, egy pejoratív jelző, hogy konkrétan azért használják, hogy megbántsák vagy szivassák vele a társukat, lenézően reagálnak arra, ha valaki nem egészen „férfias”, mondjuk sír, vagy esetleg rajzol, rengeteg olyan problémát szül, amelyeket nekem nehéz megértenem. Szerencsére sosem volt gond azzal, hogy a női öltözőben öltözzek, miután beszélgettem az évfolyamtársaimmal, és elmagyaráztam nekik, hogy nem, nem akarok minden nőt megdugni. Ugyanúgy nem, ahogy a ciszheteró emberek sem akarnak minden ellenkező nem emberrel szexelni. És hogy azért amúgy sem a szexről szól (lásd demiszexualitás). Persze furcsa volt a leszbikusságra hivatkozni különféle srácoknak, és így utasítani vissza őket. Sokszor megkaptam a „neked az a dolgod, hogy felszedd a srácokat”, és „túl fiatal vagy még, nem tudhatod”, és „azért vagy leszbikus, mert még sosem dugtak meg igazán” – csak a legbosszantóbbakat soroltam fel, amiben egyszerre jelenik meg a homofóbia és a szexizmus. A szomorú, hogy ezt nem csak az iskolatársaim, hanem a bulikban azok a ciszheteró férfiak mondták nekem, akikről azt hittem, a barátaim. Csak aztán ittak.
,,Nem attól nő a nő, hogy főz vagy mos"
Miután elfogadták és megértették ezeket a dolgokat, lassan kialakult bennem az, amit máshol „Élő könyvtár”-nak hívnak. Azt mondtam mindenkinek, hogy inkább kérdezzenek, ami érdekli őket, mint hogy pornófilmekből vagy a köztévén futó sztereotíp sorozatokból tájékozódjanak. A „hogyan csináljátok” kérdés után jöttek a tényleg nehezebbek, amikor kategorizálni kell. Ki a férfi, ki a nő a kapcsolatban? Senki. De hát akkor ki főz? Hát az, aki tud vagy ráér. Te vagy a fiú akkor, ha nem tudsz főzni? Nem, lány vagyok. Rettenetesen nehéz megértetni az emberekkel, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Hogy szerintem például nincsen olyan hogy férfias meg nőies, csak tulajdonságok, és abból mindenki rendelkezik bizonyos mennyiségű,minőségű vonásokkal. Hogy attól még, mert nem tudok főzni, nem evidens, hogy én miért is nem hordok nadrágot. Nem attól nő a nő, hogy főz vagy mos, gyereket szül és nevel. A női identitás egy sokkal összetettebb és bonyolultabb kérdés, mint hogy egy cigiszünet alatt el lehessen magyarázni a másiknak. Mivel szerettem volna még érthetőbben elmagyarázni mindent, amit kérdeztek, elkezdtem tájékozódni, érdeklődni az emberi jogok iránt, az LMBTQ dolgok iránt, jött a szexizmus, feminizmus definiálása, a tudatosság...
Hát hogy lehet az, hogyha valaki se nem nő, se nem férfi?
Nagyon nehéz volt, hogy testközelből láttam, milyen az, amikor valaki LMBTQ-barátnak, toleránsnak tartja magát, de valójában a felszín alatt ott munkálnak benne az előítéletek, a sztereotípiák. Egészen megzavarodnak attól, ha valaki nem illik bele az ő világukról kialakított képükbe, ha más dobozokat, címkéket használok, mint amiket ők addig ismertek. Vagy ha azt mondom, miért kéne címkézni az embereket, és arról vitatkozunk, mi a helyzet Svédországgal, ahol létrehoznak semleges nemű öltözőt, és azt használják is. Hát hogy lehet az, hogyha valaki se nem nő, se nem férfi? És akkor belemenni annak a magyarázásába, hogy ők nem akarják definiálni magukat mint társadalmi nem. Jaj.
Társaság egy Tudatos Társadalomért
Az, hogy a generációm általában rettenetesen tájékozatlan, és nem igazán érdeklődnek az emberi jogok, kisebbségek helyzete és a párt- vagy civil politizálás iránt, azt személyes feladatomnak véltem megváltoztatni. Ezért hoztuk létre a Társaság egy Tudatos Társadalomért nevű csoportot. Még épül, alakul a csoport, de vannak akcióink, például a homofóbia ellenes világnapon minden székházra, a Margit hídra, Hősök terénél kiraktuk a Pride-zászlót; vagy most hétfőn a Blahán mindenki felírhatta, miért is van szüksége a feminizmusra (ami nem az, hogy felső- és középosztálybeli fehér nők hisztiznek, vagy véresszájú, kövér, izzadó leszbik akarnak férfirabszolgákat csinálni, hanem csak az egyenlőségre törekszünk. Hiszen ha tájékozódnak, sikerülhet rájönniük arra, hogy az LMBT betűkön kívül is mennyi dolog van. A legnehezebb azonban azt megértetni velük, hogy nem akarok belőlük „buzit” csinálni, se semleges neműt. Én csak azt akarom, hogy ne cseszegessék azokat, akik viszont máshogy vagy esetleg sehogy nem kategorizálják be magukat.
